Ki nem mondott szavak

Hahó-hahó!
Nem tudom, ti hogy vagytok a tervezéssel, nem tudom, nektek, hogy jönnek össze a dolgok, mindenesetre én elhatároztam: inkább felhagyok a tervezéssel, mert azt hiszem, van még mit tanulom hozzá. 
A reformációnk elég lassan halad, ugyanis sorozatban mentek tönkre a számítógépeink itthon, de..*dobpergés* van egy új!
Az iskolának nem sokára vége = Dóri (talán) szabad lesz, mint a madár = bombázlak titeket, ezúttal teszek egy ilyen enyhe kis utalást.
Elég a szavakból: meghoztam egy nagyon régen kért történetet. Pálma Bredák, remélem, hogy még fel-felpillantgatsz erre a szerény kis helyre, mert itt van, amire vágytál: egy történet Luke-kal. 
Nagyon remélem, hogy tetszeni fog neked.
A mindenes mottónk: Ez a történet mindenkié. 💓
Kellemes olvasást kívánok: Dó xx

/Luke szemszöge/

-Bárhová sodor az élet, nem szabadna elfelejtened, honnan jöttél -nézett mélyen a szemeimbe -De úgy látom, neked a felejtés nem jelent gondot - az arcom egyre komorabbá vált, szavai összefacsartak belülről- Én nem tudom, hogy ennek az egésznek mi oka van, habár tudnék feltételezéseket felsorolni, ez akkor sem jogosít fel arra, hogy megalázz mindenki előtt. Főleg azért nem, mert fel akarom nyitni a szemeid. -nevetett könnyeivel küszködve.
-Nézd, én sajnálom, de..
-Nem! Nem érdekel a sajnálatod, mert egy percig sem bántad meg igazán. Egy percig sem bántad, hogy nevetségessé tettél, hogy kínos helyzetbe hoztál. Nem kötnek le a gyerekes kifogásaid -tárta szét karjait elhalkulva -Most aztán tényleg elegem lett, Luke. Nem akarok többet hallani felőled. Nem akarlak látni. Felejtsd el, hogy bármikor is barátok voltunk! Felejtsd el, hogy létezem! -mondta ki szemrebbenés nélkül, majd elment. (...) 

3 éve ennek az egésznek, és még mindig szóról-szóra emlékszem arra, miket vágott a fejemhez, mennyire dühös volt rám. Habár aznap nem értettem, miért Ő van felháborodva, miért csinál magából áldozati bárányt, az utána eltelt években megértettem.
Ő és én remek barátok voltunk, ennek ellenére én jóval többet éreztem iránta, amiről természetesen nem szóltam. Nem kellett tudnia róla, amíg nem éreztem alkalmasnak az időt arra, hogy eláruljam neki.
Mikor ez a nap eljött, egy csokor virággal sétáltam a házukhoz, tervezgettem, hogy közlöm vele mindazt, amit Ő vált ki belőlem. Csakhogy odaérve egy másik sráccal töltött többnyire romantikus pillanatokat. Összefacsarodva más irányba sétáltam tovább a fűbe dobva az ajándékát...
Rá pár napra egy bárban megismertem egy lányt, aki aztán a barátnőm is lett egy huzamosabb ideig.
Úgy éreztem, ő majd segít elfelejteni Pálmát, vagy legalább elfogadni, hogy mi csak barátok lehetünk. De nem így történt, sőt az egész rosszabb lett.
Pálma és a barátnőm gyűlölték egymást. Pálma utálta őt, mert csak a pénzemért és a nevemért szeretett, ő utálta Pálmát, mert szét akart választani minket.
Én pedig a 'szerelmem' oldalára állva megaláztam Pálmát, aminek következtében 3 éve nem hallottam felőle semmit, és 3 éve verem a falba a fejem, amiért nem hittem neki.
Az eset után, rá pár hónapra a barátnőm modell lett, és lelépett egy pénzesebb alakkal valahová. Szóval az életem azóta romokban hever, egyedül a zene és a srácok bírnak jobb napokon kicsikarni belőlem egy gyér mosolyt.
Ezek a jobb napok havonta, ha egyszer előfordulnak. A július különleges hónap a számukra. A születésnapomon mindig sikerül nekik. 
Halványan mosolyogva igazítottam meg a fejemen a szülinapi sapkám, miközben a barátok, akik eljöttek a bulira, űber-hamis hangos elénekelték a dalt, amíg lerakták a tortát.
-Itt az ideje kívánni, te vén kecske! -nevetett Calum a vállamat veregetve.
-Ki tudja, mik válnak valóra -kacsintott Ashton. 
A gyertyákra néztem. Egyetlen egy dolog volt, amit kívánni akartam... Az is Pálma volt. Lehunytam a szemeim, aztán magamban elismételgetve nevét elfújtam a gyertyákat. Tapsvihar tört ki, egybefolyó jókívánságok töltötték be a termet. Körbenézve szinte mindenkit felismertem és mindenki itt is volt.
Csak Ő nem, aki tényleg számított volna...
Egy pohár pezsgővel sétáltam ki az erkélyre kifújva a bent tartott levegőt. A házban javában zajlott a buli, de nekem szükségem volt arra, hogy egy kicsit magamban lehessek. 
Felsóhajtva lötyögtettem az italomat, miközben a gondolataimba merülve álldogáltam a korlátra dőlve.
-Bent kéne lenned, te szülinapos pingvin. Nem itt kint búslakodni...-szólított meg egy kedves, lágy hang. Lassan felemeltem a fejem, majd könnybe lábadt szemekkel megfordultam, hogy szembe kerülhessek..Pálmával.
-Ez..Ez..nem..
-Shh! -mosolyodott el lerakva a kezemből a poharat. Karjait enyéim alá csúsztatva körbeölelt, aztán felnézett rám. -3 év elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, mekkora hibát követtem el azzal, hogy eltoltalak magamtól.. -mélyedt tekintetembe - Őszintén sajnálom, Luke, melletted kellett volna maradnom, segítenem kellett volna, mert ha valakinek nehéz volt, akkor az te... -mielőtt befejezhette volna, tenyereim közé fogtam arcát, majd ajkaimat övéire tapasztottam belesűrítve minden el nem mondott érzésemet. Felé.
Mikor a levegő közbeszólt, alsó ajkamra harapva végigsimítottam kipirult, puha bőrén.
-3 év elég volt ahhoz, hogy még jobban beléd szeressek. -suttogtam egy pillanatra sem húzódva el a közeléből.
Elmosolyodva újra csókban forrtunk össze, miközben az ajtóból csak a tapsvihar és a füttyögés jutott el tudatunkig, egymásba olvadva.