2016. február 27., szombat

A gondolatolvasó

Sziasztok!
Hihetetlen, hogy nem jövő héten már március, nem? Egyre közelebb és közelebb van a nyári szünet, vagyis a pihenés, a sztorik a számotokra és a kiruccanás. Már csak pár hónap, kitartás! 

Nos, ezúttal egy Luke-os történettel jelentkezem K. Petra számára, de ismeritek a 'szabályt', mindenkinek szól a sztori.
Kellemes olvasást!








..Ma egy új fejezet kezdődik az életemben. -mondogattam magamban, miközben az iskola bejáratán léptem be a sydney-i egyetemi épületbe..
Mindig is erről álmodtam. Mindig itt képzeltem el az életemet, mindig itt szerettem volna a saját lábaimra állni, önállósulni. Az összes nyári szünetemet feláldoztam arra, hogy a spórolt pénzemet bővítsem annyira, hogy ne csak az utazásra maradjon, hanem a megélhetésemre is. A szüleim mindig arra neveltek, hogy betudjam osztani mindenem. Az időm, az energiám, a pénzem. Mindig hangoztatták, mennyire fontos, hogy egyedül tudjam meghozni a döntéseimet, hiszen ez az alapja annak, hogy ne csak külsőleg, hanem értelmi szinten is felnőtté váljak. Hát íme, itt vagyok Sydney legjobb felsőoktatási intézményében, a legjobb felvételi eredménnyel..
Az aula zsongott a fiatal felnőttektől, akik klikkekbe rendeződve mesélték egymásnak nyári élményeiket várva az évnyitó kezdetét. A napszemüveget leemeltem szemeimről, majd a táskámba mélyesztve beljebb lépkedtem. Annak ellenére, hogy az épületben nem tűzött a Nap és nem volt fülledt a levegő, a nyomás nem csökkent bennem. Mély levegőt vettem, aztán az évfolyamomhoz sétálva a tömegbe álltam.
Nem sokkal később az igazgató úr belekezdett mondandójába, az évi terv ismertetésébe, valamint a megújult szabályok, elvárásainak közlésébe.
-Ez az ausztrál akcentus tényleg felettébb borzalmas..-morogtam magam elé, mikor reakció gyanánt valaki halk nevetést hallatott mellettem. A hang irányába fordítva fejem egy magas, szőke, ajakpiercinges fiúval találtam szembe magam. Tengerkék szemei vidám csillogást tükröztek, melyekbe akár időtlen-időkig beleveszhet az emberiség jelentős része, és egy csábos félmosoly díszítette arcát a hozzájuk tartozó gödröcskékkel.
-Nos, az akcentusunk tényleg nem a legelőnyösebb, legérthetőbb, de ez tesz minket egyedivé. -mély, lágy hangjába beleborzongtam, majd ösztönösen alsó ajkamba haraptam. Valóban egyedivé tesz titeket, ahogyan az is, hogy az összes ausztrál pasi lenyűgözően vonzó..Veled az élen, kedves idegen..-Nem ide valósi vagy, jól mondom? -bólintottam.
-Ennyire feltűnő?
-Nem. -rázta a fejét-Igazából van egy érzékelőrendszer az épületben, ami jelzi, ha más nemzetiségű ember lép be..-kuncogott. Elmosolyodva megforgattam szemeim.
-Magyarországról jöttem, igyekeztem normálisan megtanulni angolul, de itt majd lesz lehetőségem javítani az akcentusomon.
-Már értem ezt a feltűnő szépséget.-vezette végig tekintetét rajtam, végül újra szemeimbe nézett egy szélesebb mosollyal. Kicsit belepirultam pillantásába, ezért inkább előre figyeltem. -Mi lesz az első órád?
-Uhm..-pillantottam a kezeimben szorongatott lapra- Úgy tűnik, számomra nincs olyan.
-Fantasztikus, akkor mit szólnál, ha elmennénk kávézni? Az egyetem udvarában  van egy remek kis hely, aztán kicsit körbe is nézhetnénk.
-Kellemesen hangzik, de neked nincs előadásod, amire menni kell?-néztem újra rá. Arcára megint egy gyönyörű mosoly ült ki, aztán határozottan megrázva fejét kihúzott maga után..
Az intézmény hatalmas, parkos területet birtokolt. Gyönyörűen kiépített utak ágaztak szerte, például az egyetemisták számára létrehozott kis kávézóhoz vagy egy csodaszép tóparthoz, ahová a magas idegen is vezetett. A kávénkkal a kezeinkbe telepedtünk le a padra, kicsit közelebb egymás személyes terén belül. A löttybe kortyolva a fiúra vezettem tekintetem.
-Azért egyszer elárulod a neved, vagy ez olyan sötét titok?
-Ráhibáztál, sötét titok. A gonosz nagyúr fia vagyok. Jelenleg jedinek tanulok itt. -mosolygott, majd ő is a kávéjába ivott és rám nézett. Egy ideig értetlenkedve fürkésztem, aztán koppant a rávezetés. Nevetve bólintottam, elismerésként.
-Szép bemutatkozás, Luke. Le a kalappal, ifjú padavan! -felkuncogott, de a tekintetét nem szakította el enyémtől. Érezve, hogy az arcom ismét vöröses színben pompázik, magam elé néztem.
-Tudok ám gondolatot is olvasni. Azt hiszem, ez a jediséggel jár. Ha már te sem árulod el a neved, megfejtem én! -nevetve a homlokomra csaptam, majd újra felé pillantottam. Komolyan fürkészett, majd halántékára rakta két ujját, lehunyt szemekkel. Pár másodperc múlva kinyitotta őket. -Ez íg nem lesz jó. Érzem, hogy nem veszel komolyan. Kell az engesztelés. -kacagva hátradőltem.
-Ha tényleg kitalálod a nevem, megadom a telefonszámom...
-...És randizni is eljössz velem, megbeszéltük. -fejezte be helyettem a mondatot, aztán újra lehunyta szemeit és koncentrált. Mosolyogva vártam, hogy előálljon az eredménnyel, közben arcát tanulmányozgattam. Annyira elbűvölő és szórakoztató fiú..
Ajkába harapott, szétnyitotta pilláit, majd önelégülten elmosolyodott. 
-Remélem van nálad toll. -tartotta csuklóját felém.
-Először az eredményt, Darth Vader fia.
-Írd a számod, és megtudod! -utasított türelmetlenül. Kuncogva felírtam az elérhetőségemet kezére, aztán ránéztem.Ellenőrizte, majd elvigyorodva felállt. -Este 7-re legyél kész, majd hívlak a címed gyanánt, szépséges Petrám. -kacsintott, zsebébe csúsztatta szabad kezét, aztán elsétált. Hitetlenkedve néztem utána, majd nevetve megráztam a fejem. Ezt hogy....?
A hajamba túrtam egy jóleső sóhaj kíséretében és megfogtam a mappám, aminek az elején ott díszelgett a nevem nagy betűkkel....

2016. február 8., hétfő

Fall

Hola chicas!
Eltelt egy félév, már nincs is sok hátra és nyári szünet, ami minden esetben a legjobb lesz, elvégre én is gyakrabban tudom hozni nektek a kért történeteket, és a szünet az szünet tanulás nélkül :)
Ezúttal egy Michael- történettel jelentkezem (eléggé megcsúszva és ezért bocsánat), amit  J. Zsuzsi kért, de természetesen ez is -ahogy a többi, mindenkié. Olvassátok szeretettel, pihenjetek és tanuljatok. Ne fázzatok meg, egyetek sok gyümölcsöt, ha nem akartok úgy járni ahogy én.
Kellemes olvasást, a Dóriknak pedig boldog névnapot utólag is ❤😍⭐😘
Dó xx






 /Michael szemszöge/

Sokszor jobb, ha nem tervezünk. Ha nem gondoljuk túl, ha nem képzelünk bele, nem veszünk el és nem adunk hozzá. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek fikcióid. Hanem azt, hogy képes vagy különbséget tenni az álmok és a valóság között. Képes vagy különbséget tenni a szavak és a cselekedetek között, mert könnyű mondani valamit. Megtenni már nem minden esetben.
Néha hagyni kell a sorsot beteljesülni.. Kétségbeesés nélkül tudni, hogy lesz, aki önmagadért szeret, lesz, akire támaszkodhatsz, aki mellett őszintén boldog lehetsz.
Tudni kell veszteni, és büszkén mosolyogva megélni a felhős időszakokat. Tudni kell, hogy az álmokat sosem szabad feladni...
Ha híres vagy, hozzá kell szoknod ahhoz, hogy a média folyamatosan a nyakadban liheg. Hozzá kell szoknod, hogy csak érdekből barátkoznak veled. Csak érdekből randiznak veled. Csak érdekből szerelmesek beléd. Nem te kellesz nekik, hanem a pénzed. A luxus, a privát belépések, a népszerűség. Nem érdeklik, ki vagy valójában. Nem érdeklik, hogy törődésre, relaxra, szeretetre van szükséged. Felőlük bele is rokkanhatsz a magányba, ami megemészt belülről. Csak kitudjanak használni téged, az ő javukra fordítani a helyzetedet..
Az ennél is nagyobb gáz ott kezdődik, ahol már a számodra legfontosabb személyt is azzal gyanúsítod meg, hogy kihasznál... Fogalmad sincs arról, mi folyik körülötted, a bizonytalanság átveszi az uralmat feletted, és teljesen felemészt. Eleged lesz mindenből és mindenkiből. A legrosszabb, ami ilyenkor történhet, hogy elkezdesz lecsúszni a lejtőn.. Csak csúszol és csúszol, egyre mélyebbre és mélyebbre. A megállás, a fékezés pedig iszonyú nehéz...
Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, amiért olyan barátaim vannak, mint Calum, Luke és Ashton. Ha ők nem lennének, a bánat, a harag, a bizonytalanság engem is felemésztett volna, amiért elveszítettem Őt az ostoba viselkedésem miatt.
Ezerszer hívtam már. Ezerszer hagytam Neki üzenetet. Ezerszer mentem el hozzá. Egyszer sem vette fel, egyszer sem válaszolt, egyszer sem nyitott ajtót. Egy percig sem hibáztatom ezért, elvégre én szúrtam el. Én rontottam el a kapcsolatunkat, amiért a mai napig is próbálok küzdeni. Próbálom elmagyarázni, miért tettem, amit tettem, miért voltam olyan naív, olyan befolyásolható. De Ő nem kíváncsi rám..
Idegesen firkáltam ki a sort a papíron, ami a feszültségem levezetése közepette kiszakadt. Morofva gyűrtem össze és hajítottam a többi közé a sarokba. A pengetőt a gitáromon lévő húrok közé helyeztem, aztan a hangszert magam mellé fektettem. Nem megy ez ma nekem..
A hajamba túrva álltam fel, a zsebeimbe csúsztatva a kezeim lesétáltam az emeletről, majd ki a bejárati ajtón céltalanul.
Nagyot szippantottam a friss levegőből. A Nap melegen sütött, a szél enyhén érintgette arcomat. Sydney utcái jelenleg üresen álltak, legalábbis nem volt olyan zsongás, mint egy átlagos hétköznap.
Pontosan erre volt szükségem. Oxigénre, amitől kitisztult a fejem, csendre, amitől megnyugodtam és egyedüllétre, aminek következtében eltudtam merengeni azon, hogyan tovább.. Ezek viszont nem tartottak sokáig. Egy ismerős hangon kiáltott 'Vigyázz!' következtében tőlem, legalább egy fejjel kisebb, vanília illatú lány ütközött felsőtestemnek. A napszemüveget leemelve néztem le a nevetgélő virágszálra. Ajkamat ösztönösen beharaptam, mikor a szempár, ami anno rabul ejtette a szívemet, találkozott az én tekintetemmel. Még most is annyira igéző és gyermekien édes..
-Michael.. Ne haragudj! -túrt hajába, ajaki sarkában mosolyt rejtegetve -Épp korizni tanulok.. Illetve próbálkozom. -pirult el. Elmosolyodva segítettem megtartani neki az egyensúlyát, majd elengedtem, mielőtt Ő lökte volna el a kezeim.
-Mégis rászántad magad? Ennek örülök, és látom, haladsz vele. -őszinte nevetést hallatott, amitől a pillangók feléledtek a gyomromban. Istenem, mióta nem hallottam.. Akár egy angyal.
-Igyekszem. Van kedved velem tartani? Azt hiszem, ha egyedül megyek, milliók élete forog majd kockán. -a humora is megmaradt. Semmit sem változott. Újra beharaptam ajkam, aztan elindultunk egy mindkettőnk számára megfelelő tempóban.
Egész végig csend uralkodott közöttünk. Most végre lenne esélyem tisztazni mindent, de akárhányszor akartam megszólalni, egy hang sem jött ki a torkomon. Pedig tudatni akartam, ami eddig nem sikerült...
Útközben meghívtam egy fagyira, és úgy döntöttünk, hogy biztonságosabb egy helyben megenni, ezért egy padon fogasztottuk el a hideg édességet. A nyomasztó csendet egy idő után Ő törte meg.
-Láttam az összes üzenetet, amit küldtél... -kezdte halkan, a görkorcsolyát fürkészve. Rápillantottam, majd vissza a csillámló óceánra.
-Nézd, én.. Szóval.. Nem így terveztem...és fogalmam sincs, mi ütött belém anno, amiért ellöktelek magamtól, ezzel elkövetve a legnagyobb hibát, ráadásul...
-Ráadásul szeretlek, Mikey.- nézett rám. A fejemet felé fordítottam kicsit összezavarodva, hevesen verő szívvel, remegő ajkakkal. Kezét arcomra rakva fürkészte szemeim. -Az az időszak rendkívül nehéz volt a számodra. Fogalmad sem volt arról, kiben bízhatsz, és ez teljesen érthető.. Én nem bírtam megérteni a benned cikázó érzéseket, bizonytalanságot. Könnyebb volt téged hibáztatni mindenért, miközben az egész az én felelősségem.. Melletted kellett volna lennem, együtt kellett volna átvészelnünk, együtt kellett volna megoldást találnunk, de cserben hagytalak. Mikey, ha valaha is megtudsz bocsátani, és újra kezdhetnénk, tudod, hol találsz.. Őszintén sajnálok mindent, kérlek, ne ha... - nem hagytam befejezni. Ajkaira tapasztottam enyéim lágyan, de érzékien, belé fojtva a szót. Pár másodperc múlva homlokának döntve enyém néztem szemeibe lassan elmosolyodva.
-Hiányoztál..-suttogtam, aztán összekulcsolva ujjainkat újra csókban forrtunk össze...