Sziasztok!
Ne haragudjatok a sok késésért, de nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy én megterveztem azokat.
Ne haragudjatok a sok késésért, de nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy én megterveztem azokat.
Minden esetre itt vagyok, itt van az új történet is Gigi számára (végre egy Calum történet, oh yeah)
Kellemes olvasást mindenkinek és kitartás az UTOLSÓ CSÜTÖRTÖKI naphoz, az őszi szünet előtt :)
Dó
,,Már megint ez az átkozott eső!” –hangzott el újra a
mondat, amit ma már megszámolhatatlanul sokszor hallottam, ahogy siettem
hazafelé. Az emberek abban a hitben élnek, hogy az esőnél jelenleg nincs
rosszabb. Abban a hitben élnek, hogy ez az egyetlen tényező, ami egy ilyen
kellemetlenül hideg, októberi napon lelombozhat bárkit, vagy, hogy keresztül
húzhatja a számításaikat.. de ez nem így van. Az én esetemben legalábbis nincs
így. Azt kívánom, bárcsak ez lenne a legnagyobb gondom. Bárcsak sóhajtozhatnék én
is, bárcsak szidhatnám az időjárást, mint mindenki más. Megtehetném. A probléma
ott kezdődik, hogy nekem nem az időjárással gyűlik meg a bajom..
A bejárati ajtóhoz sétáltam, majd a kulcslyukba helyeztem a
bele illő tárgyat. Az esernyőmet a verandán hagyva léptem be a házba, magam
mögött becsukva az ajtót. Levettem a cipőim, középhosszú, sötétbarna hajamba
mélyesztettem ujjaim, aztán a konyhába mentem. A lakásban csend uralkodott,
csak az eső kopogását lehetett hallani az óra kattogásával társítva. Halk sóhaj
szökött ki ajkaimon, miközben megmelegítettem egy bögre kávét.
Hozzászoktam a csendhez. Hozzászoktam, hogy nem hallok
dúdolni senkit, nem hallom, ahogy megy a focimeccs a tévében, vagy nem hallom a
megszokott mély hangot, amitől jóleső borzongás fut át a testem minden egyes
porcikáján.
Kénytelen voltam hozzászokni..
Azt mondják, egy-két hónap úgy telik el, hogy észre sem
vesszük. Ez tény, valamilyen szinten igaz. De csak, ha van melletted valaki,
akivel eltöltöd ezt az időt.
Calum pontosan 3 hónapja ült fel a repülőre a bőröndjeivel
és a srácokkal, hogy elkezdhessék a turnéjukat. Pontosan 3 hónapja nyomta
forró, telt ajkait enyéimre, amilyen hosszan csak tudta, vagy lehetett és
pontosan 3 hónapja zárt szorosan karjai közé. Más megközelítésből:
3 hónapja nem éreztem a csókjait, a közelségét, az
érintéseit, az illatát, és Őt magát.
Próbálja a lehető legelfogadhatóbb módon kitölteni az űrt,
amit hagyott telefonbeszélgetéssel, skype-pal, üzenetekkel, amit értékelek.
Csak semmin sem változtat.
Mikor a mikro jelzett, kivettem az immár forró kávémat,
öntöttem bele egy kis tejet, majd megdobtam az ízét pár kanál cukorral, amit az
ablakhoz közeledve összekevertem. Ajkaimhoz emeltem, óvatosan belekortyoltam,
miközben kinéztem az üvegen.
A felhajtón a jól megszokott fekete autó állt, ami folyton
Calum-re emlékeztetett, bizonyára, mert az Ő kocsija volt. Nem egyszer fordult
elő, hogy a nevét kiáltozva szaladtam oda, mert azt hittem itt van. Csalódnom
kellett..
A merengésnek a telefonom csörgése vetett véget. Gyorsan
húztam elő a zsebemből, majd a képernyőre néztem. Ismeretlen szám. Próbáltam
beazonosítani, de végül inkább felvettem:
-H..Halló?
-Kicsim? Én vagyok az, Calum.- ahogy meghallottam a hangját,
a szemeim megteltek könnyekkel, amik lassan folytak le az arcomon.- Ez Ashton
telefonja, mert az enyém a hotelbe maradt.
-M.. Mi történt? Baj van? –tettem le a bögrét, majd
letöröltem a könnyeim. A telefonba sóhajtott, ami egyértelművé tette számomra:
ráhibáztam.
-A jövő héten nem tudunk találkozni, mert Los Angeles-be
megyünk. Sajnálom, édesem, én is csak most tudtam meg, nem így terveztem.
Nagyon szeretlek, rettenetesen hiányzol, amint mód van rá, újra együtt leszünk,
megígérem, de most le kell tennem, mert kezdődik a próba. Millió csók, szia.
–nyomta ki egyszerre, pedig még fel sem fogtam az egészet. A telefont még mindig
a fülemhez tartva csúsztam le a padlóra újra a könnyeimmel áztatva arcomat.
Leszorítottam szemeim, végül a térdeimre hajtva fejem tört ki belőlem a
zokogás.
Talán az egészben az fájt a legjobban, ahogy kimondta. Úgy
tűnt, nem igazán bántja ez az egész, csak egybe tisztázta a dolgot, majd
letette, nem érdekelve, megleszek-e vagy nem. Egy-két vigasztaló szó mögé
rejtett ezernyi kérdés, belesűrítve egy percbe, ami nagyon nem hagyott
nyugodni.
Mégis kénytelen voltam beletörődni újra, újra és újra..
A napom további része a hálószobában töltődött a
Csillagainkban a hiba, valamint az ehhez hasonló filmek nézésével, pár csomag
elhasznált zsebkendővel, illetve dobozos fagyival, amit magamba tömtem, ha fért
belém, ha nem. (A fagyira nem mondunk nemet).
Szétterülve az ágyon raktam le a kanalat, mikor felfigyeltem
a csengetésre. Feltápászkodtam, aztán lesétáltam, majd kinyitottam az ajtót. A
tátongó ürességgel találtam szembe magam, aminek hatására megfogalmazódott
bennem a kérdés, túl lassú vagyok?
Ma már sokadszorra a hajamba túrva sétáltam kicsit ki, aztán
miután megbizonyosodtam róla, hogy nincs itt senki, visszamentem. Becsuktam az
ajtót, megfordultam, aztán elsápadtam. Megállt bennem a vér is, a szívem ennek
ellenére hevesen vert, a könnyek pedig újra szemeimbe gyűltek.
Az örömtől.
Calum állt előttem a bőröndjeivel, féloldalas mosollyal
arcán, fürkésző tekintettel, aztán ölelésre tárt karokkal.
-Szia, édesem. –köszöntött lágy, mély hanggal, én pedig se
szó, se beszéd, rávetettem magam. Kezeit derekam köré fonta, olyan szorosan,
ahogy tudta, ajkait a nyakamon lévő bőrhöz érintette, nedves csókokat hagyva
ott, miközben egy rövid ideig pörgetett. Pár másodperc múlva megállt velem,
lerakott, eltűrte az arcomba lógó tincseket, végül pedig ajkaimra nyomta
sajátjait.
3 hónap után az volt az egyetlen vágyam, hogy végre
érezhessem újra, milyen forró a bőre, érezhessem a közelségét, érezhessem Őt.
És megkaptam.
