I can be your hero

Ahoy gurls!

Íme Nicki Clifford sad sztorija. Nem mondom, hogy sírni is fogtok, ahhoz annyira nincs tehetségem. 

Minden esetre kellemes olvasást, és nem sokára jelentkezem Bodnár Dóra történetével!

*Michael szemszöge*

,,Fontos, hogy akkor is tudjunk mosolyogni, ha a dolgok nem állnak igazán jól." -küszködve mondta ki. Az arcáról megállíthatatlanul folytak a könnyei, a hangja mindig elcsuklott, és olyan szorosan ölelt, mintha most látnánk egymást utoljára. Pedig nem. A turné hamarosan szünetel. Már csak 2 nap, 5 óra, 46 perc, és újra találkozhatunk. 

Mégis annyira fájt elengedni Őt..

Én csak a karjaim között akartam tartani. Tudatni vele, hogy mindig mellette voltam/vagyok/ leszek, és ezen még a mérföldekre való távolság sem tud változtatni. Hiszen Én a szívembe zártam Őt, Ő pedig Engem.

Az természetesen más kérdés, hogy otthon mennyi időt töltöttem el az X-box konzolt nyomkodva, meg az is, hogy mennyit töltöttem el könyörgéssel egy szendvicsért, de akkor is vele voltam. Ott, mellette. Érezhettem az ajkai ízét, érezhettem a parfüm illatát, érezhettem a közelségét. Magamhoz szoríthattam, végigsimíthattam bársonyos bőrén, a nyakába bújhattam... A fülébe suttoghattam, hogy mennyire vágyom egy szelet pizzára -bár ezt mellékesen-, suttoghattam, hogy mennyire a magamévá tenném, mennyire megőrjít a tekintetével, amely csillogott, akárhányszor tudattam vele, mit is érzek iránta.

De most.. Most csak a képernyőn keresztül láthatom, csak hangszóróból hallhatom angyali hangját, érintések, csókok nélkül. Ez volt a szomorú igazság, amitől folyton összeszorult a szívem, hiába biztosított egy lágy, meleg mosollyal arról, hogy hamarosan látjuk egymást. Ez nem változtatott a valóságon, maximum egy kicsivel jobban éreztem magam.

Éppen próbán voltunk a srácokkal. A koncert este lesz, és a biztonság kedvéért átismételtük a menetet, szeretnénk, ha minden jól menne. A gitáromat hangoltam, mikor Calum a telefonommal a kezemben rohant hozzám:
-Hé, Michael, az asszony hív skype-on.-adta a kezembe, én pedig hevesen dobogó szívvel fogadtam a hívást.
-Szia, Mikey. -integetett a kamerába elsápadva, karikás szemekkel, elég elhaló hangon. Az a boldog mosoly kezdett lefagyni az arcomról.
-Mi..Mi..Mi történt, szívem? Jól vagy? Egek, ugye nincs semmi baj?-halvány mosoly ült ki az arcára, a szemei csillogtak, de ezúttal biztosan nem azért, mert látott vagy hallott. A könnyektől csillogtak.
-Jól vagyok. Ne aggódj! Csak egy kis megfázás. Higgy nekem, oké?-kicsit haboztam, de aztán bólintottam.
-Mesélj, mi újság otthon? Azt hittem, csak a koncert után hívsz.
-Minden rendben van. És... nem akartam, hogy fáradtan kelljen beszélned, hm? Pihenj sokat a fellépés után, te is, és a srácok is, mert megérdemlitek. Fantasztikusak, édesek, és rendkívül tehetségesek vagytok. Tegyétek boldoggá a rajongókat.-megszeppenve hallgattam a rövid monológot. Fogalmam sem volt, miért mondja ezt. Mindig koncert után szoktunk beszélni.
-Kicsim, biztos, minden rendben?-túrtam feszülten a jelenleg színes hajamba.
-Hé, Mikey, gyere, kezdünk! -szólt Luke, majd újra Nicki-re néztem.  Rám mosolygott a leges legvarázslatosabban. Várt pár másodpercet, azt hiszem gyönyörködött bennem (nem hibáztatom, inkább megértem), majd ajkára harapott.
-Mindennél jobban szeretlek téged, Michael Gordon Clifford. És ezen senki és semmi sem fog tudni változtatni..-halkult el, majd letette..

2 nappal a beszélgetésünk után, izgatottan szálltam le a cuccaimmal a repülőgépről. Boldog voltam, hogy újra a karjaim közé zárhatom, perzselő, puha ajkára tapaszthatom sajátomat, és elmondhatom neki, mennyire szeretem. 
Rohantam a rám váró családomhoz egy hatalmas csokor rózsával a kezemben, és egy nagy mosollyal az arcomon, majd eléjük érve ledobtam a cuccaim, szembesülve azzal, hogy Életem Szerelme nincs itt.
Ő nincs itt...De talpig feketébe öltözött emberek, zsepit szorongatva markaikban..Azok vannak, vörösre sírt szemekkel..
A mosoly lehervadt az arcomról, elsápadva hagytam, hogy anya sírva ölelhessen meg, és, hogy elmondhassa: Nicki egy jobb helyre került, de örökre velem marad. 
Sosem érezhetem újra a közelségét..A csókjait..Az ölelését..Sosem hallhatom az angyali hangját.. Soha többet nem láthatom a gyönyörű mosolyát..
Csak a szívemben érezhetem Őt..

Utoljára a temetésén találkoztunk.. A két éves évfordulónkat ott ünnepeltem meg Vele, könnyekkel, és a kedvenc virágaival. A koporsó mellett ültem és csak bámultam a sírkövet.
-Én is mindennél jobban szeretlek Téged, Nicki..-suttogtam a legutoljára hallott mondatára váró válaszom-Mindennél jobban....