Unalom: #Ashton

.......
A szokásos dolgomat végeztem otthon. Ültem a szobámban, és nem csináltam semmit. Képtelen voltam bármit is csinálni. Borzasztóan éreztem magam, amióta megtudtam, hogy a barátom a legjobb barátnőmmel csalt egész végig, pedig ez 1 hónapja történt. Szerettem őt, nem értem miért használt ki, és azt sem értem, hogy a barátnőm miért árult el. Anya is próbált segíteni, de hasztalan volt, nem segített, inkább csak rosszabb lett. Tudom, hogy jót akart, hogy csak azért próbálkozott, mert utálja, ha így kell látnia. Egy anya sem szereti szomorúnak, csalódottnak látni a gyerekét, de mit lehet tenni? .. Kizártam a világot, csak a zene létezett. És persze, egy másik barátom: Ashton.  Talán ő az, akibe eddig még sosem csalódtam, remélem nem is fogok. Kár, hogy nem hittem neki, ő egész végig mondta, hogy ne bízzak a pasimba, mert neki elég gyanúsnak tűnik, viszont engem elvakított a szerelem.  Nagyon megbántam, amiért nem vettem figyelembe, és most minden nap ezekkel az üzeneteimmel bombázom, hogy : ,,Kérlek ne haragudj, amiért nem hittem neked" vagy: ,,Bocsáss meg, Ash. Szükségem van rád." Természetesen ő egyből válaszolt: ,,Ne aggódj, képtelen lennék haragudni rád, és mindig melletted leszek, akármi is történik!" Örülök, hogy számíthattam rá, annak is, hogy megismertem még anno 7.-ban. Aranyos sztori. Tisztán emlékszem. Épp mentem be az osztályba, mikor fellöktek , és kiröhögtek, majd gúnyolódni kezdtek rajtam, amiért más ízlésem volt, mint a többieknek. Nem hagytak elmenni onnan, és ekkor jött Ashton. Elém állt, aztán azt mondta nekik, hogy: ha nem hagynak békén, akkor elmeséli az igazgatónak, a sztorit, miszerint a ,,népszerűek" kipróbáltak egy, s mást az iskola területén belül. Az összes gyerek, aki körülöttem volt, elfehéredett, majd itt hagytak minket. Ashton felém fordult, rám nézett, majd egy ,,Ne aggódj, most már minden oké" mosoly kíséretében nyújtotta a kezét. Azóta lettünk barátok...
Még mindig a plafont bámultam, mikor jött egy hívásom:
-Tessék?
-Szia, babe! Hogy vagy? -Ash volt.
-Szia Ashton. Rosszul. Iszonyatosan. Sőt! Annál is rosszabbul!
-Háát pontosan ezért elviszlek egyet fagyizni.
-Nincs hangulatom hozzá, de köszi, hogy próbálkoztál.
-Nem, ez nem kívánság műsör édes! 5 perc múlva ott vagyok, addig szedd össze magad, oké? Persze, hogy oké. Puszi, sietek! -tette le, meg se várta, amíg mondtam volna valamit. Így képtelen voltam összeszedni magamat, s lecammogni a nappaliba. Csend uralkodott a házban, mivel anya dolgozott, apa nem velünk él, én meg nem vagyok egy hangos gyerek. Aztán Ash megérkezett. Kopogott, így mentem kinyitni. Mosolyogva állt előttem:
-Sziaaaa! -ölelt magához.
-Szia Ash. Kérlek menjünk, hogy minél előbb hazaérjek. -sóhajtott, majd elindultunk. Elég kínos csend volt köztünk, ami tényleg kínos volt. Amikor a fagyizóhoz értünk, Ashton kérte a szokásos adagokat, fizetett, s leültünk a közeli padra. Megtörte a csendet:
-Figyelj, nem jó, ha elzárkózol a világtól is. Több, mint 1 hónapja történt ez az egész, lépj túl rajta. Igen tudom nem egyszerű, de...Más..fiúk is.. vannak.. -halkult el. Ránéztem.
-Például?
-Például..Például én. -nézett végül rám. Meglepődtem, amire ő megrázta a fejét. -Ne haragudj, de már nem bírtam magamban tartani. Megértem, ha te nem érzed ugyan azt, amit én, képes vagyok rád várni, bármeddig és..
-Én is kedvellek ,,Úgy", Ashton. -mondtam ki végül. Valójában tényleg kedveltem ,,Úgy", de vártam, hogy ő lépjen.
-K-komolyan? -bólintottam. Ajkára harapott, közelebb ült, majd szépen lassan megcsókolt...
A csók után, elvoltunk még egy jó darabig. S ez volt az a nap, mikor végre tényleg boldog lehettem. Ashton-nal...